Semmi sem volt haszontalan
Hajdan a hegyvidéki erdõk lakói igyekeztek mindent hasznosítani, amit az erdõ kínált. Volt, amit maguk fogyasztottak, másokat viszont pénzzé tettek. A szegényebb sorsú asszonyok szorgalmasan szedegették az érett tobozokat a fenyõfák alól. Otthon tovább szárították, majd botokkal óvatosan kiverték a magjaikat, s vitték az erdészetnek, ahol pénzt kaptak érte. A fán növekedõ, majd lehulló gubacsokat tímároknak adták el, akik cserzõanyagot készítettek belõlük a bõrök kikészítéséhez. Nyaranta a favágók fejszével csapták le a fatörzsön növekedõ taplógombákat. Otthon napokig áztatták, majd kiszárították és puhára verték. Így kiváló gyújtóanyagot nyertek a tûzgerjesztéshez. Más vidékeken megtisztították a taplót kemény kérgétõl, majd vékony szeletekre vágták és kézzel nyújtották. Sapkát, táskát vagy szõnyeget készítettek belõle. Minden család gyûjtötte a tüzelõnek való rõzsét és a fagyalvesszõt, amelybõl seprût kötöttek.
A szép szál som- és mogyoróágakat télen levágták, a kérgüket lehántották, majd a nyers husángokat kiszárították. Szekérszám vitték az alföldi piacokra, mert arrafelé nagy keletje volt a pásztorbotnak, szerszámnyélnek való fának. Õsszel – jó termés idején – a falu apraja-nagyja zsákszámra hordta haza a bükkmakkot. Megsütve ették vagy a disznót hizlalták vele. A bükkmakkon hízott mangalica szalonnáját nagyon dicsérték. A tölgymakkból lisztet õröltek, amibõl kávéhoz hasonló italt fõztek. Szénakaszálás idején az asszonyok köményt szedtek az erdei tisztásokon. A megszárított, kicsépelt magvakat fûszerként használták. A favágók sokszor akadtak vadméhekre is. Fészküket óvatosan kiszedték, és elrabolták a mézzel telt lépet.