Az erdei állatoknak is megvannak a maguk emeletei. A cickányok a fa gyökerei között laknak, az alagsorban. Vannak madarak, amelyek a földre rakják fészküket, mások (mint a rigók) valamivel magasabban, a bokrok között fészkelnek; az odúlakók (például a harkályok, a cinegék, a baglyok) még magasabban laknak, a fa törzsének különbözõ magasságú odúiban. A fák legtetején pedig a ragadozók (például a héják, a sasok) élnek. Alkalmam volt egyszer megfigyelni az erdõn, hogy a kis emlõsök és a madarak világában nem úgy áll a dolog az emeletekkel, mint minálunk, a nagy házakban. Mi, emberek, ha akarunk, mindig cserélhetünk emeletet valakivel, de az állatvilágban mindegyik megmarad a maga emeletén...
Ledöntöttünk egy jó magas fát. Csak aztán láttuk, hogy odú van az oldalán. Az odúban cinegefészek volt. A csupasz kis madarak tátogatták csõrüket, enni kértek. Nem sokára megjöttek a cinegeszülõk is, csõrükben férget, gilisztát hoztak. De nem repültek a fiókákhoz, hanem leültek a szomszéd fára, és idegesen néztek jobbra-balra. Sehogyan sem tudták megérteni, mi történt, hová lett a fa, hová lettek a fiókáik. – De hisz itt vannak! – mutattuk nekik a földön fekvõ fészket. A cinegék azonban semmit sem hallottak, izgultak, nyugtalankodtak, és sehogyan sem akartak leszállni hozzánk az õ emeletükrõl. Akkor kitaláltuk, hogy a madárkáknál ez nem úgy van, mint minálunk. Õk nem válthatnak emeletet, s most úgy látják, mintha az õ emeletük fészkestül, fiókástul, mindenestül eltûnt volna a világból.